Adott egy kapcsolat, ami az elején barátságnak indult extrákkal, de a megegyező szeretetnyelv és az EQ – érzelmi intelligencia – hasonló szintje hamar érzelmes, szeretetteljes párkapcsolattá formált. Megszűntek a kezdeti különbségek, megszűnt a Te és én, és a helyét felváltotta a Mi. A mi jelenünk, amit megtöltöttünk szeretettel, gyengédséggel, érzelmekkel, érzékiséggel és közös élményekkel. Aztán ahogy ez a Mi érzés egyre erősödött, úgy a jövőtervezés is terítékre került szépen lassan. Ekkor azonban a kapcsolat elején jelen lévő különbségek sajnos elkezdtek a felszínre törni. Kezdetben csak, mint ér az erdő mélyén zivatar után, de aztán az ér patakká duzzadt, a patak pedig folyóvá. Gyorsan zajlott le a folyamat. Én még a közös jövőt láttam magam előtt, házat, gyereket, kettőnk soha el nem múló szövetségét, de a Te fejedben a folyó már a gát falát ostromolta, míg nem átszakadt a gát és Te már nem akartál beszélni, előtérbe lépett az egód, nem akartál esélyt adni, hogy együtt helyrehozzuk, esélyt az időnek és kettőnk közös erőfeszítésének a jövőnk érdekében. Neked a komfortzónán kívüli ismeretlen világ annyira sötétnek és félelmetesnek bizonyult, hogy inkább sarkon fordultál a határán, kiléptél a szövetségből és visszamentél az ismert, langyos lápba, ami nem igényel a komfortosnál több erőfeszítést és a megszokottnál több felelősségvállalást. Elhagytál. Elhagytál, csak hogy ne kelljen jobban igyekezned, mert az igyekezeted kevés volt. Az igyekezeted az, ami nem volt elég. Én pedig nem voltam elég fontos Neked. Szerettél-e? A magad módján biztosan. Mégis eldobtál, mint egy menthetetlen, garancia időn túli robotgépet