Minden kapcsolat zsákbamacska, főleg az elején, mikor az ember még csak bontogatja tudatalatti receptorainak gyámoltalan virágát, próbálva felmérni, hogy megtalálja-e a másikban, amit szíve mélyén keres, amitől ketten együtt és egymás mellett magukban is tudnak egy egészet alkotni. Kockázatos és egyben izgalmas utazás ez, érzelmi hullámhegyekkel és néhol hullámvölgyekkel az úton. Néha ismerősnek tűnik az út, néha teljesen ismeretlen helyekre vezet, hol pedig sziklaszirtekre visz, ahonnan csak ugrani lehet.

Van, hogy megismersz valakit, hogy mágnesként vonz magához egy ismeretlen ismerős, aki előtt napok leforgása alatt vetkőzteted meztelenre a lelked, mintha a napok éveket jelentenének, mert a rezgések egy szintjén a lelketek összekapcsolódott, mielőtt egy mondatot is váltottatok volna egymással.

A lélek kecses, de érzékeny, törékeny madár. Ritkán nyitja meg szárnyait és még ritkábban tárja őket szélesre, megadva a lehetőséget az elemi erővel érkező szélnek, hogy belekapjon tollaiba, felemelje testét és szárnyait átfonva repítse kristályvízű folyók és illatos fenyvesek felett, a nap melengető sugarai közt cikázva.

Életünk során többször megtapasztalhatjuk ezt az érzést. Ki több, ki kevesebb alkalommal. Nem minden utazás tart az idők végezetéig, van, hogy rövid ideig kísérjük csak útitársként egymást az úton, hol a folyómeder kacagással van kikövezve, a vadlazadok delfinek kecsességével ugrálnak ki a gyöngyöző folyó habjából, az óceán kékjét és illatát idézve. Ahol a kavicsokat a folyó sodrása éjszakába nyúlóan csiszolja, körbefonva azt, mint barack a magját. Ahol a folyó melletti pázsit zöldje a ritkán lakott dombok között megbújó falvak csendes nyugalmát idézi. Ahol a dombtetőről kémlelve a folyó nyugalmat árasztó békességet sugároz. Ahol a napsugár minden reggel várja, hogy végre felkelhessen és újra mosolyt csalhasson az erdő lakóinak arcára, hogy szeretetteljesen megsimíthassa arcukat, vigyázón óvva lépteiket.

Amikor lelkünk madarának szárnyai alatt a szél lassan alábbhagy, a madár lassú szárnycsapásokkal leereszkedik a földre, az utazás véget ér. Jön majd másik szellő, jön majd új repülés, de a régi emlékei még élénken élnek. Egyszerre csal mosolyt az arcunkra, és egyszerre éljük meg a hiányt. Hiányt, hogy többé nem része az életednek, hogy többé nem oszthatod meg vele az élményeidet, a gondolataidat, hogy nincs több mosolygós összekacsintás, sem több titkos játék, érintés. Ez a hiány űrt hagy maga után, amit eleinte nehéz betölteni. Az éltető napsugár azonban előbb utóbb befoltozza majd a lyukakat.

Mert minden utazás véget ér egyszer. Van, hogy mi döntünk így, van, hogy más dönt helyettünk és van, hogy az élet osztja másként a lapokat. A mi döntésünk, hogy mit viszünk magunkkal az utazás tapasztalataiból, hogy hogyan építjük azt be emlékeinkbe, hogyan használjuk fel a tapasztaltakat, hogy a pozitív dolgokra koncentrálva tudunk-e hálásak lenni a jóért, amit az út során megéltünk.

Minden elválás nehéz, egytől egyig. Mindenkinek másként, más intenzitással fáj, de fáj. Az emlékeket hiány és űr váltja fel, de megéri, meg kell érnie, mert enélkül lelkünk csodálatos madara nem ér el uticéljára sosem. A hála érzése nélkül nem engedhetjük el a múltat, a szárnyak kitárása nélkül nem érhetünk fel a magaslatokba.