Elhagytál. Mintha egy részem halna meg és nincs más hátra, mint meggyászolni mindent, ami szép volt, mindent, ami fontos, minden tervet a jövőről, mindent, ami Mi voltunk. Mert már csak én vagyok. Én és az új élet, amit meg kell tanulnom újra élni, élvezni, alakítani. Fel kell álljak, fel kell ébredjek, mert az eddigi életem vége egy szép új kezdet is egyben. Ki kell tárjam a szárnyaimat, előre kell nézzek, felfelé az égre, mert vigyáznak rám és szeretnek engem. Szeret a Földanya, az Angyalok, az Isten, ki hogyan nevezi azt a felettes erőt, ami segít egyengeti a sorsunkat. Szeretnek és mellettem állnak a már velem nem élő szeretteim is. A világ erői értem is munkálkodnak, csak el kell hinnem, hogy nem vagyok egyedül és a sorsom az én kezemben van, én vagy a felelős azért, hogy mit hozok ki a helyzetekből. A fájdalom is egy hasznos érzés, ha nem a leghasznosabb. Arra hívja fel a figyelmet, hogy változnod kell. Nekem, a hozzáállásomnak, a rezgéseimnek. Változás nélkül nincs győzelem. Légy hát erős, éld meg a gyászt és menj tovább előre. Változás, fejlődés, lehetőség. A sorsod kovácsa Te magad vagy!

Elveszítettelek. Elveszítettem magam, azt az önmagam, aki Melletted, aki Benned voltam. Hogyan folytathatnám ezután? Megszakad a szívem, mikor újra játszom lehunyt szemem vásznán életünk meghitt pillanatainak filmjét. Hiányzol, űr tátong a lelkemben. Társ voltál, szerelem, barát, szövetséges. Szövetséges egy kemény, rideg világban, melegséget, biztonságot és fényt hozva a mindennapokba. Terveztük a jövőt, éltük a mindennapokat, szeretettel öleltük magunkhoz egymást. Hazaértünk. Most mégis minden szertefoszlott. Nem kellek már Neked. Bizonytalan vagyok, hogy kellettem-e igazán valaha, vagy csak sodródtál az eseményekkel, amik kényelmesek voltak a Számodra, élvezted a jó pillanatokat, de amint elgyengültem, rossz döntést hoztam, vagy a segítségedet kértem, hátat fordítottál nekem. Szerelem volt ez, vagy csak egy kiszínezett szeretetteljes kapcsolat? Őszintén nem tudom. Többször végigpörgettem magamban az utolsó hetek történéseit, kerestem, hogy mit ronthattam el, mit kellett volna másképp csinálni. Nem mintha ez számítana már bármit is. De ilyen vagyok. Önreflektív ember, aki próbál minden nappal egy kicsit jobb ember lenni, mint aki tegnap volt. Szerettelek, óvtalak, igyekeztem mindenben a kedvedre tenni. Megnyíltam Elötted, mindent megmutattam és Neked adtam magamból. Aki vagyok, amim van, megosztottam Veled a terveimet, az álmaimat. Utóbbi miatt ijedhettél meg, hogy túl nagy elvárásaim vannak az életben a Tieidhez képest. Mégsem értem, hogy ez miért vezetett oda, hogy ellöktél Magadtól és hátat fordítottál nekem. Ha szeretünk valakit, akkor megbeszéljük a dolgokat, együtt tervezünk és teszünk a közös célokért, mindketten, mert egy szövetség erről is szól. A közös felelősségvállalásról. Azt hiszem, ez az, amit nem akartál. Felelősséget vállalni a kapcsolatunkban, a kapcsolatunkért. Mégsem szerettél eléggé?

Elengedlek. Elengedem mind azt a sok jót, ami kaptam Tőled, elengedem azt az embert, aki Melletted voltam. Nincs már Mi, csak Te van és én vagyok. ’A szeretet és szerelem sokszor nem elegendő a teljes boldogsághoz.’ Sokszor hallottam ezt korábban, de sosem értettem igazán, mit is jelenthet ez valójában. Kemény leckéken keresztül tanít minket az élet, megértettem hát. Ha mások a célok, mások a prioritások, más a kapcsolatért vállalt felelősség mértéke, akkor a kapcsolat féltett, óvott virágának földjében apró kártevőket nevelgetünk, akik a föld alatt növekednek és amikor nem számítasz rájuk, kidugják fejüket a sötétségből és elkezdik emészteni a virágot. Lassan, a szárától a levelein át a szirmokig, míg el nem jön a fájdalmas felismerés: pusztán a szerelem nem elegendő a boldogsághoz. Fájdalmas, rideg, utálatos felismerés ez.