Húsvétkor írom ezeket a sorokat, egy húsvétkor, mikor a levegő a nyár forróságát idézi idejekorán, egy mennydörgős nyári zápor pedig friss illatot és párát hozva zúdul le a Balaton partján. Nézem a tájat, élvezem az illatokat, figyelem ahogy a kék magyar tenger szürkére vált, de a levegő még meleg. A színek, a kontrasztok megváltoznak, vadkacsák húznak el a horizonton. A levegőben hol virágillat, hol pedig az aszfalt vizes illata váltakozik. A túlpart egyre halványabban látszik, csak a körvonalak kivehetőek. A viharjelzők mind gyorsabban pislákolnak, azt üzenve, hogy a vízen most nem tartózkodhat senki emberfia. Villámok cikáznak keresztül a szürke égbolton és bevilágítják azt. Úgy érzem ezek a fantasztikus „lények” egy a Föld bolygónál nagyobb térben születtek, látogatóban vannak itt csupán, és ahogy jöttek, úgy hamarosan tovább utaznak, csak előtte megmutatják páratlan szépségüket és nagyságukat nekünk. Élveztem a pillanatot, hogy részese lehetek.

Élvezem, majd végigfut az agyamon, hogy e szépség ellenére milyen furcsa világban élünk éppen, kicsavarodott, feje tetejére állt, feszült, belső félelem és sokszor gerjesztett pánik által körbe lengett világban, ahol egy láthatatlan ellenség elől az otthona bezártságába menekül a világ. Félünk, hogy velünk vagy szeretteinkkel baj történik, hogy a láthatatlan, semmiből előtörő kérlelhetetlen hadvezér egy kardcsapásra elveszi mindazt, amit eddig úgy éreztük alanyi jogon jár. A szeretteinket és a szabadságunkat. Egy csapásra újra fény derül rá, hogy bár több éves kemény munkánk – kinek-kinek mennyi – van abban a gondosan felépített képben, amin fontosak vagyunk, már-már nélkülözhetetlenek az életünk minden területén - úgy a munkában, mint a családunkban –, mégis ez a kép egy ecsetvonásra megfakulhat, elázhat, vagy a feledés homályába veszhet. A sorrend szándékos, mert manapság a munka világa valahogy felülkerekedik a család világán. Elfelejtettük a prioritásokat. Elfelejtettük mi fontos, és mi szükségszerű. Mi az elég és mi a felesleges. Kemény erőfeszítések árán kialakítunk egy számunkra komfortos és biztonságos világot, ami körülöttünk és a szükségleteink körül forog. Persze az ember társas lény, ezért ezt a világot megosztjuk néhány számunkra fontos és érdekes emberrel. Ők is alakítanak egy kicsit a világunkon, hogy nekik is otthonos legyen, majd pedig élünk a kialakított szabályaink szerint és azt gondoljuk, hogy a mi kis világunkban mi vagyunk az Úr, és ha fenntartjuk a békét, a harmóniát, akkor sérthetetlenek vagyunk. A miénk mellett még sok millió kis világ létezik, amit hozzánk hasonló embertársaink alakítottak ki, és ezek a kis világok egy saját ökoszisztémaként alkotják meg azt a helyet, amit a 21. századbeli Föld bolygónak ismerünk. Ez a hely is telis-tele van veszélyekkel, de szerencsére a látható veszélyek nagy részét elkerülhetjük, a láthatatlan veszélyek ellen pedig vagy tudatos megelőzéssel készülünk, vagy tudatosan nem veszünk róluk tudomást, elvégre amiről nem tudunk, az ugye nem is fáj. Ebbe a világba érkezett most egy új, erősebb, globális láthatatlan ellenség, és borította feje tetejére az ökoszisztémáinkat, felhívva rá a figyelmet, hogy egy közös világ van, amiben nem kiskirályok vagyunk, de még csak nem is főurak, csupán aprócska porszemek egy végtelen sivatagban. Sok szörnyűséget látott már a mi bolygónk, és az őseink, ez a láthatatlan ellenség sem fog legyőzni mindnyájunkat, mégis sok veszteni valónk van. Egészen mostanáig talán nem is tudtuk, hogy mennyi, mert a saját világunk létrehozása, majd gondos irányítása annyira lefoglalta az energiáinkat, hogy megfeledkeztünk a valódi értékeinkről, amelyeket őrizni, félteni, ápolni kell, amik múlandók és amikben sokkal több örömünket lelhetjük, ha kellő érzelmi intelligenciával fordulunk feléjük, mint bármilyen másik létrehozott vagy éppen vásárolt jószágban. Minden csatának megvan a maga tanítása. Áldozatokkal, lemondással, félelemmel és fájdalommal jár, de mindig tanít is valamit. Megtanít magunkba nézni, megtanít megkülönböztetni a lényegit a kevésbé lényegestől. Megtanít meglátni a mindennapi csodákat, észre venni, hogy az élet ajándék, hogy kiváltságosok vagyunk azért, hogy élhetünk, hogy szerethetünk, ölelhetünk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy láthatjuk a napfelkeltét, ahogy a vörös narancsra vált, majd az ég kékje veszi át az uralmat, hogy hallhatjuk a madarak csiripelését vagy a tenger morajlását, hogy érezhetjük a hűvös tavaszi szellőt, ahogy a nap sugaraitól felmelegedett arcunkat simítja, miközben virágok illatát hordja szét a levegőben. Megtanít értékelni azt, amit korábban természetesnek hittünk, megtanít vágyakozni minket a második esélyt, esélyt arra, hogy az eddig is rendelkezésünkre álló lehetőségeinket még jobban kihasználva teljesebb életet élhessünk, már ma, most, itt és főként, ha a láthatatlan ellenség itt hagy bennünket. Már csak azt kívánom, hogy ez a felismerés ne a tiszavirágok sorsára jusson, hogy megéljük a mélyet, a csúcsot, majd ahogy jött a felismerés úgy a feledés homályába vesszen, mire telik nap-nap után, s a körforgás visszatér.

Mire ezekhez a sorokhoz érek, a vihar lecsendesült, elhalkult, elfogyott. A Balaton vize újra békés, kezdi visszanyerni kék színét a szürkéből, az ég tisztul, a levegő lehűlt. Szeretem a vihart, mert ez is az élet velejárója. Szükséges az újjászületéshez és a folytatáshoz, a változás szele idézi elő és mindig új lehetőségekkel kecsegtet.