Azért szoktam írni, hogy könnyítsek a lelkemen, illetve, hogy a leírtak visszaolvasása segítse rendezni a gondolataimat azokban az időkben, amikor a lélek és az ész egymásnak feszülnek. Amikor a szív segítségért kiállt, amikor a rajta keletkezett tikkadt sebek mielőbbi gyógyulásra szomjaznak.

2 éve pillantottalak meg, egy hatalmas tömeg kellős közepén. Nem tudtam Rólad semmit, hogy ki vagy, mit gondolsz, mit érzel, mi motivál, mik a céljaid, hogy hova tartasz. Nem ismertelek, mégis valami megmagyarázhatatlan érzés húzott Hozzád, vonzott, hogy megismerjelek, hogy szemtől-szemben láthassam a szemed csillogását és a mosolyod, hogy a közeledben lehessek. Akkor nem értettem, ma már tudom. Megértettem és már hiszem, hogy léteznek sorsszerű találkozások az életben. Olyan találkozások, amelyekre nem mindig van magyarázat, de tudod, és a rezgések szintjén érzed, hogy dolgotok van egymással az életben. Hogy milyen dolgotok, ekkor még nem sejted, de nem is számít, csak az a fontos, hogy kapcsolódhassatok. Nem tudhatod, hogy egy rövid fejezet csupán, amiért találkoznotok kell, vagy egy életen és még azon túl is tartó közös utazás. Éreztem, hogy dolgunk van egymással. Mágnesként vonzottak a lelked rezgései. Akkor, ott, néhány mondat volt csupán, amit váltottunk, mégis hetekig a fejemben jártál és csak nehezen, több sikertelen keresési kísérlet után tudtalak kiverni onnan. Nem értettem az érzéseim, a reakcióim. Megmagyarázhatatlan volt az az energia, ami Belőled sugárzott és ami akkor, ott rabul ejtett.

Aztán két évvel később megpillantottalak. Ismét egy tömeg közepén. Te nem tudtad ki vagyok, nem emlékeztél rám. Engem az első pillanatban mellbe vágott ugyanaz az érzés, ami korábban is, egy vákuum elkerülhetetlen vonzásához hasonlítható érzés. Aztán mögém léptél és megkocogtattad a vállam. Sosem felejtem el azt a pillanatot. Odajöttél hozzám, ’ismeretlenül’, meg akartál ismerni. Boldog voltam. Tündérmesében éreztem magam. Tündérmesében, ekkor és végig az ezt követő néhány hétben. A legjobbkor toppantál be az életembe. Segítettél átjutnom egy mély érzelmi szakadékon, kinyújtottad a kezed, én belekapaszkodtam és újra teljesnek éreztem magam. Lenyűgözött a kisugárzásod, a gondolkodásod, az élethez való hozzáállásod, a kiállásod, a lelked! Minden alkalommal elolvadtam a szívtipró mosolyodtól és attól a szempártól, ami beszélt hozzám, mikor rám nézett, és amibe belenézve az az érzés fogott el, hogy meztelen lélekkel állok előtted és nem kellenek szavak, hogy megláss, hogy meglásd ki vagyok. Úgy éreztem magam a társaságodban, ahogy arra mindig is vágytam. Tisztelettel, őszintén, figyelmesen és gyengéden bántál velem. Ilyen lehet a lelkiTárs érzése?

Nem tudom, hogy találkozunk-e még valaha. A vonzás bennem továbbra sem szűnt meg sugározni. Boldog vagyok, hogy megismertelek! Még ha most fáj is a hiányod érzése, legalább érzem, hogy élek és bebizonyítottad, hogy a világ sok kincset tartogat az úton, ezért nem szabad megállni és nem szabad feladni a reményt, hogy mindenkire ott vár valahol egy lelkiTárs, akivel kiegészítve egymást, boldog, kiteljesedett életet élhet. Kívánom, hogy találd meg a számításaidat és élj boldog, tartalmas, élményekben és szeretetben gazdag életet!

Ölellek, Ági

Több tanulmány született már a gyász, az elengedés szakaszairól. 1. a tagadás (sokk), 2. a kontrolláltság (kényszeres ügyintézés), 3. a tudatosulás (érzések váltakozó vihara), 4. az elfogadás (tudatos emlékezés, érzelmi viharok lecsendesülése), végül a hőn áhított 5. a feldolgozás (újra nyitott és pozitív életszemlélet). Én jelenleg valahol a 3. és 4. szakasz közepén tartok, talán a 4. végén, néha vissza tántorodva a 3.-ba. Ez az írásom nem éppen az önfejlesztési folyamatom csúcspontja, büszke sem vagyok rá, nem is javaslom elolvasásra senkinek. Egy éppen megtört nő ventillálása annak érdekében, hogy kieressze a felesleges gőzt a palackból.

Lassan 5 hete, hogy szakítottál velem. Aznap reggel még úgy mentél el itthonról – a közös otthonunkból – hogy ’tudod Te is, hogy nem könnyű Veled, de tudnom kell, hogy nagyon szeretsz’. Este hazaérve moziba hívtál, majd egy órával azután, hogy a mozit beszélgetésre cseréltem, szakítottál velem. Nos. Dühös vagyok, igen.

Dühös vagyok Rád! Nem akarok, mégis az vagyok. Elfojtani pedig nem akarom, úgyhogy inkább kiírom magamból, hogy mielőbb elhagyjon a haragom. Mert nem tesz jót nekem és mert nem érdemled meg azt sem, illetve annyit sem, hogy haragudjak Rád.

Nem csak azért vagyok dühös, mert egyik pillanatról a másikra eldobtál és hátat fordítottál nekem, és nem is csak azért, mert Veled képzeltem el a jövőt. Nem is csak azért, mert nálam jobban szerintem még senki sem szeretett és támogatott ezen a világon, hanem leginkább azért vagyok dühös, mert mindvégig semmi mást nem szerettem volna, csak mélyebb kötődést, egy igazi Társat és kölcsönös felelősségvállalást egymás és a jövőnk iránt. Nem gondolom, hogy ez sok lenne. Bár annak az embernek, aki 6 nappal azután, hogy szakított velem, azt feleli a hogyléte iránti aggódó kérdésemre, hogy ’megkönnyebbülve érzi magát’, minden bizonnyal teljesíthetetlen. Milyen érzelmi autista mond ilyet annak az embernek, aki saját magánál is jobban szereti Őt? Na ez szerepelhetne a tragikomikus definíciójában példaként az értelmező szótárban. Persze ez nem az első ilyen megnyilvánulásod volt, ezért inkább magamra kellene haragudnom, hogy a tapasztaltak ellenére töretlenül hittem Benned.

Ha teret engednék a kicsinyes dühnek, ami most bennem fortyog, azt mondhatnám, hogy ’akkor vegyél egy kutyát, rendelj vacsorát minden este és maszturbálj pornófilmekre’. De elhessegetem inkább az ilyen és ehhez hasonló gondolatokat. Nem akarok Neked rosszat, csak ventillálok éppen. Tényleg nem akarok Rád haragudni. Valóban igyekszem.

Kérdezted a szakításunk napján, hogy mit tanultam Tőled az elmúlt közel másfél évben. Akkor és ott nem tudtam erre válaszolni. Most már tudok. Megtanultam, hogy nem lehet senkit sem megváltoztatni, mindenkinek a saját döntése, hogy hogyan éli az életét, hogyan értékeli magát, hogyan viselkedik, mennyire tudatos, milyen célok megvalósulásáért dolgozik.

Ezen az ember csak saját maga motivációjából változtathat, másért, vagy más kérésére nem. Még akkor sem, ha a kérő az egyén és a közös boldogságuk érdekében erőlteti a változást. Ne haragudj, hogy a folytonos változásra való késztetéssel szorongást váltottam ki Benned. Ez Téged is úgy őrölhetett a mindennapokban, ahogyan engem a változás hiánya. Bár jót akartam, de fájdalmat okoztam vele. Ez csak most tudatosult bennem. Bocsáss meg érte kérlek!

Fantasztikus ember vagy! Ezt korábban is láttam, csak nem értettem, hogy két ’jóember’, akik szerelmesek egymásba, hogy nem képesek a felhőtlen boldogságra. Mára megértettem, hogy mindkettőnk úgy tökéletes emberi lény, ahogy van, egyszerűen csak nem vagyunk társként egymáshoz passzolók. Sajnos. Bármennyire is szerettünk volna összecsiszolódni, nem ment, mert mások a ’társba’, a ’szövetségesbe’ vetett elvárásaink. És ezzel nincs baj, csak az árulkodó jeleket nem szabad a szőnyeg alá söpörni, hanem el kell fogadni a valóságot, hogy nem egymásnak lettünk teremtve.

Fantasztikus ember vagy! Hálás vagyok az együtt töltött időért, még ha nem is csak szép dolgokkal volt kikövezve a közös utunk. Hálás vagyok, hogy útitársként végig kísértél életem nagy utazásain. Olyan fantasztikus élményekkel gazdagodtam a közös utak során, amit leírni nem lehet, csak megtapasztalni. Hálás vagyok, hogy támogattál, hogy kilépjek egy mérgező munkahelyről. Büszke vagyok Rád, hogy elkezdtél önfejlesztéssel foglalkozni. Büszke vagyok a fejlődésre, amit elértél. Kérlek, hogy ezt a jövőben csak akkor folytasd, ha örömed leled benne. Ha nem érzed, hogy hozzád ad, akkor fejezd be, és csak élj, élvezd az életet és kutasd a boldogságod.

Szeretlek és tudom, hogy Te is szeretsz. De a szerelem lassan át fog alakulni szeretetté bennünk. Ez az élet rendje. Ettől függetlenül már most tiszta szívemből kívánom – és ez nem a romantikus filmekből vett klisé, – hogy légy boldog és találd meg azt a másik feled, akivel egymást társként támogatva élitek meg a felhőtlen boldogságot, biztonságot és békét a mindennapokban, akivel egymásnak lettetek teremtve. Mert megérdemled!

Ölellek, Ági

Rövid, de annál fontosabb gyorstalpaló férfiaknak és nőknek nőkről, a minél pontosabb megértésért és a határok megtartásáért, a boldog kapcsolat zálogaként.

Adott egy nő.

Érett - már nem fiatal, de még nem is öreg -, magabiztos, önálló nő, aki várja, hogy szeressék és várja, hogy szerethessen. Akinek a párkapcsolat szövetség, amire építkezni szeretne, építeni egy szilárd, szeretetteljes, támogató, megingathatatlan otthont, jövőt, családot. Aki évek óta dolgozik magán, hogy jobb ember lehessen magának, jobb társa Neked, hogy még érdemesebb lehessen a szeretetedre. Aki biztos pénzügyi lábakon áll, aki okos és egzisztenciálisan is felépítette önmagát. Aki szép, aki edzeni és táncolni jár. Aki türelmes Veled és támogat, aki kíváncsi Rád, akinek a legfontosabb vagy.

Mire vágyik a nő?

Hogy biztonságban érezze magát érzelmileg és fizikailag. Hogy érezze és lássa, hogy szeretik, hogy érdekes és fontos a kapcsolatban. Hogy csodálják, mint nőt. Hogy gondoskodni akarjanak róla is. Őszinteségre, tervezhetőségre, harmóniára vágyik és hogy érezze, hogy ízig-vérig megélheti a nőiességét a férfi mellett.

Mit ad a nem tudatos és/vagy nem szerelmes férfi?

Elkényelmesedést, zéró - azaz nulla - figyelmet és megerősítést, minimális gondoskodást, zéró tervezhetőséget, terveket és biztonságérzést. Felborult, megfordult női-férfi szerepet az egyenjogúság zászlaja alatt. Cserébe elvárja a támogatást, megosztja a problémáit bár a Tieidre a legkisebb mértékben sem kíváncsi, ahogy arra sem, hogy ki vagy valójában és honnan jöttél. Szenvedélyt ad, amikor neki igénye van rá, de akkor is csak magára koncentrál. S mindezekért türelmet vár Tőled, hiszen tudatalatt érzi és visszaél a ténnyel, miszerint a nő örökké képes támogatni a férfit a boldogság reményében, ha úgy véli, hogy kiaknázatlan lehetőségeket rejt magában. Ez utóbbi a férfiak nagy szerencséje és a nem kellően tudatos nők ősi, kódolt boldogtalanságának mozgatórugója.

Lássuk az eredményt.

A férfi részére ez a kapcsolat kényelmet ad. Persze a felszín rezgései alatt érzi, hogy valami nincs rendben, de ha kellően alacsony szinten tartja tudatos, felnőtt férfi énjét, ez nem zavarja annyira, hogy változtasson magán, hogy többet beletéve ő is kivegye a részét a saját boldogsága kovácsolásából, hogy még többet adhasson és ezáltal kaphasson a kapcsolatából. Ez a boldog tudatlanság állapota, ami kényelmes és elégséges.

Női oldalon - mivel a nő emocionálisabb, tudatosabb, többet gondolkodik magán és a világ dolgain, képes időről-időre megújulni és fáradhatatlanul kutatja a boldogság receptjét - megjelenik az önfeladás, önalárendelés a másik - lehetőségeinek kiaknázása - érdekében. Megjelenik a frusztráció a meg nem élt nőiessége és a tapasztalt szeretetlenség miatt, ami óriási belső feszültséget és dühöt generál. Ez az együttes pedig egyenes út a testi és mentális betegség állapot felé.

Nos, akkor lehet dönteni…

Amikor az ego beszél: ’Nem tudok nélküled élni.’
Amikor az érett érzelem beszél a szerelem nyelvén: ’Rendben vagyok, mint ember. Te is rendben vagy. Tudok nélküled élni, de nem akarok, mert szeretlek Téged és szeretem aki Veled vagyok.’
Nagy a különbség a kettő között, mondhatnám egy szakadéknyi. Az egyik egy sebtapasz, a másik a boldogság élethosszig tartó bérlete. Kár, hogy az előbbivel akarsz meghódítani, vagy éppen a magadénak tudni, így nem fog menni.

Az ego az, ami szerelembe csomagolva birtokolni akar, legalább is más mellett nem bír látni, függetlenül attól, hogy boldoggá tud-e tenni. Az ego az, ami magáról beszél, a maga érdekeit szem előtt tartva cselekszik, figyelembe nem véve a te érzéseidet, vágyaidat. Az ego az, amit nem érdekel ki vagy valójában, ami nem látja, nem hallja, vagy épp ignorálja a problémáidat, amit nem érdekel hogy igazából mi van veled. Az ego az, ami nem figyel, ami nem tesz erőfeszítést hogy megismerjen, hogy örömet szerezzen, hogy fontosnak érezd magad mellette. Az egonak elég hogy vagy, támogatod, kiszolgálod, megvigasztalod, hogy a mellette való létezéseddel megteremted a meghitt kapcsolat hamis és felszínes illúzióját.

Nem taníthatom meg Neked, hogy mi a szerelem, mi az odaadás, a figyelem, a gondoskodás. Nem taníthatom meg, ha valaha is meg akarsz hódítani engem. Vagy megtaníthatom, de ne várd, hogy utána hinni fogok kettőnkben és a közös jövőnkben.
Segítek, de közben napról-napra lemorzsolok magamból egy darabot. Mosolygok Rád, de közben összezavarsz es szenvedek. Támogatlak, de súlyt helyezel a mellkasomra, elfáradtam… Elfáradtam, hogy folyton én vagyok a támasz, az energiát és szeretetet magából adó fél, hogy én vagyok aki gyengül, hogy Te fejlődhess, szárnyalhass vagy csak épp a víz felszínén maradj. Belefáradtam, hogy a tettek helyett a szavaknak, jövőbeli ígéreteknek higgyek, belefáradtam, hogy reméljek. Nekem is jár mindaz, amit én magamból az első pillanattól adok annak, aki fontos számomra. Már most megérdemlem mindezt. Nem hetek, hónapok, évek múlva. Most, már ma!

Határozott és megtört, érzelmes és távolságtartó, megnyugtató és felkavaró. Ezek a gondolatpárok írják le a legjobban, hogy milyennek látlak most. Igen, paradox. Ahogy az érzéseim is azok Veled kapcsolatban. A kapcsolatunk egy hullócsillag sebességével járta végig a sinusgörbét. Először a magaslatot, talán idejekorán, aztán lassabb viharzás után a hullámvölgy alján lelassult a perpetuum mobile és megállt.

Elengedtelek. Elengedtelek, miután megtettem a tőlem telhetőt, odafigyeltem Rád, féltettelek, gondoskodni akartam Rólad, sokszor előnyben részesítettelek, szerettelek. Elengedtelek, mert Te nem voltál kíváncsi rám, nem voltam fontos, nem akartál gondoskodni rólam, nem akartál kényeztetni, nem szerettél, eltávolodtál tőlem. Elengedtelek és rálelni véltem végre a belső harmóniámra ismét, terveket szőttem, és Te újra feltűntél. Feltűntél, mert az elmondásod alapján hiányzom. Az én érzéseim szerint feltűntél, hogy összezavarj és hogy segítselek, támogassalak. Felkavartál és elbizonytalanítottál. Segítenék, mert fontos vagy nekem, másrészről annyi mindenkin segítettem már, hogy elfáradtam ebben a kimerítő szerepben. Arra vágyom, hogy egy kész emberrel hozzon össze a sors, aki szeret, gondoskodó, kényeztet, aki mellett megélhetem a nőiségem és elgyengülhetek végre. Szándékosan nem írom le most, hogy cserébe mit tudok, akarok, vagyok hajlandó adni, nem bizonygatok többet. Annyi biztos, nem szokásom kiegyenlítetlenül hagyni a számlát. Megérdemlem, hogy végre kapjak is, legalább annyit, amit én is beleadok az életbe.

Jó úton haladsz a saját lényed újraformálásában, de őszinte leszek, borzasztó messziről jössz. Az eszemmel tudom, hogy nem akarom megvárni, hogy mi lesz az eredmény a fáradságos és hosszú út végén. Hogy végül találkozik-e a kereslet a kínálattal. Elfáradtam és eltelt már oly sok év. A mostban akarok élni és Te most sajnos nem vagy kész. Elég volt a bizonytalanból, hogy én kell legyek a kőszikla. Már ma jár nekem a boldogság a kételyek helyett.

Minden kapcsolat zsákbamacska, főleg az elején, mikor az ember még csak bontogatja tudatalatti receptorainak gyámoltalan virágát, próbálva felmérni, hogy megtalálja-e a másikban, amit szíve mélyén keres, amitől ketten együtt és egymás mellett magukban is tudnak egy egészet alkotni. Kockázatos és egyben izgalmas utazás ez, érzelmi hullámhegyekkel és néhol hullámvölgyekkel az úton. Néha ismerősnek tűnik az út, néha teljesen ismeretlen helyekre vezet, hol pedig sziklaszirtekre visz, ahonnan csak ugrani lehet.

Van, hogy megismersz valakit, hogy mágnesként vonz magához egy ismeretlen ismerős, aki előtt napok leforgása alatt vetkőzteted meztelenre a lelked, mintha a napok éveket jelentenének, mert a rezgések egy szintjén a lelketek összekapcsolódott, mielőtt egy mondatot is váltottatok volna egymással.

A lélek kecses, de érzékeny, törékeny madár. Ritkán nyitja meg szárnyait és még ritkábban tárja őket szélesre, megadva a lehetőséget az elemi erővel érkező szélnek, hogy belekapjon tollaiba, felemelje testét és szárnyait átfonva repítse kristályvízű folyók és illatos fenyvesek felett, a nap melengető sugarai közt cikázva.

Életünk során többször megtapasztalhatjuk ezt az érzést. Ki több, ki kevesebb alkalommal. Nem minden utazás tart az idők végezetéig, van, hogy rövid ideig kísérjük csak útitársként egymást az úton, hol a folyómeder kacagással van kikövezve, a vadlazadok delfinek kecsességével ugrálnak ki a gyöngyöző folyó habjából, az óceán kékjét és illatát idézve. Ahol a kavicsokat a folyó sodrása éjszakába nyúlóan csiszolja, körbefonva azt, mint barack a magját. Ahol a folyó melletti pázsit zöldje a ritkán lakott dombok között megbújó falvak csendes nyugalmát idézi. Ahol a dombtetőről kémlelve a folyó nyugalmat árasztó békességet sugároz. Ahol a napsugár minden reggel várja, hogy végre felkelhessen és újra mosolyt csalhasson az erdő lakóinak arcára, hogy szeretetteljesen megsimíthassa arcukat, vigyázón óvva lépteiket.

Amikor lelkünk madarának szárnyai alatt a szél lassan alábbhagy, a madár lassú szárnycsapásokkal leereszkedik a földre, az utazás véget ér. Jön majd másik szellő, jön majd új repülés, de a régi emlékei még élénken élnek. Egyszerre csal mosolyt az arcunkra, és egyszerre éljük meg a hiányt. Hiányt, hogy többé nem része az életednek, hogy többé nem oszthatod meg vele az élményeidet, a gondolataidat, hogy nincs több mosolygós összekacsintás, sem több titkos játék, érintés. Ez a hiány űrt hagy maga után, amit eleinte nehéz betölteni. Az éltető napsugár azonban előbb utóbb befoltozza majd a lyukakat.

Mert minden utazás véget ér egyszer. Van, hogy mi döntünk így, van, hogy más dönt helyettünk és van, hogy az élet osztja másként a lapokat. A mi döntésünk, hogy mit viszünk magunkkal az utazás tapasztalataiból, hogy hogyan építjük azt be emlékeinkbe, hogyan használjuk fel a tapasztaltakat, hogy a pozitív dolgokra koncentrálva tudunk-e hálásak lenni a jóért, amit az út során megéltünk.

Minden elválás nehéz, egytől egyig. Mindenkinek másként, más intenzitással fáj, de fáj. Az emlékeket hiány és űr váltja fel, de megéri, meg kell érnie, mert enélkül lelkünk csodálatos madara nem ér el uticéljára sosem. A hála érzése nélkül nem engedhetjük el a múltat, a szárnyak kitárása nélkül nem érhetünk fel a magaslatokba.

Sokan természetesnek veszik az őket körülvevő dolgokat, amelyekért nem szükséges tenniük. Természetesnek veszik, nem fordítanak nekik jelentőséget, ezáltal nem is hálásak értük és nem is tölti el őket örömmel a létezésük maga. Pedig sok minden, ami nekünk természetesen megadatott, az másnak talán vágyálom. Ha megtanuljuk értékelni mindazt a sok jót, ami körülvesz bennünket, ha megtanulunk hálával fordulni az élet felé, mindazért, amink van, sokkal boldogabb és teljesebb életet élhetünk.

Minket körülvevő napi természeti csodák például a lemenő nap a víz tükrén, bogártánc a kánikulában, langyos nyári zápor utáni párás betonillat, az éjszakai égbolt végtelen csillagtengerének megbabonázó látványa, lehunyt szemmel ringatózni egy matracon a vízen, miközben a nap sugara simogatja a bőröd, édeskés virágillat a levegőben, a lemenő nap sugarai, ahogy égő vörösre festik a horizontot és a bárányfelhőket, egy korty hideg rozéfröccs buborékai, ahogy játékosan megcsiklandozzák a nyelved, az első harapás az idei első mézédes dinnyéből. Ősszel bokáig gázolni a lehulló színpompás levéltengerben, elbúcsúzni a nyár féktelen szépségeitől, teret adva a megnyugvásnak, megtapasztalni, ahogy a nyár télbe vált, majd télen együtt lélegezni a földdel, ahogy a hideg levegő megtisztítja a testet és lelket, várni, ahogy az első hó fehér ünnepi díszbe öltözteti a kopár, szürke utcákat. Búcsúztatni a telet és várni az újjászületést, a játékos, ébredező tavaszt, ahogy a kopárságot leváltja a színes, illatos, lehetőségekkel körbelengett langyos nyárelő, hogy virágba borítva a tájat és a szíveket, a megújulás körforgását megkoronázva ismét átadja helyét a perzselő nyárnak.

A minket körülvevő világ a benne élő emberek formájában is tartogat megannyi napi csodát a számunkra. Legalapvetőbb csoda, amiért hálás lehetsz, a családod – még élő és valaha élt tagjai. Az édesanyád, édesapád, testvéreid, a párod, a nagyszüleid, gyermekeid, az ő gyermekik szeretete. Akik megtöltik a mindenkori otthonodat melegséggel és a hova tartozás érzésével. A lényük szépsége, egyedisége, mindaz, amivel hozzá tettek az életedhez, ahhoz, aki most vagy. A barátaid, akikre bármikor számíthatsz és akikkel megannyi élménnyel gazdagodtál, akik elkísérnek életed folyamán és azok is, akik életed könyvének egy rövid fejezetében vendégszerepeltek csupán. A kedves idegenek, akik egy apró gesztussal bearanyozzák a napodat. A kevésbé kedves idegenek, akik viselkedésükkel gondolkodásra sarkallnak, hogy hogyan legyél jobb. Egy ölelés, egy simogatás, vagy csak egy mosoly jóleső érzése.

Végül Te magad. Mert Te magad is egy csoda vagy! Mindenki a maga univerzumának a csodája, a középpontja, aki alakítja a világát és akiért a magasabb erők folyton munkálkodnak. Csoda a létezésed, az egészségi állapotod, a megismételhetetlen egyediséged, csodálatos, hogy van hited, hogy tiszta szeretettel tekintesz a világra, kitartással teszel magadért és a szeretteidért, csoda, hogy van véleményed és van saját akaratod. Csoda, hogy csak Rajtad múlik, mit hozol ki az életedből, a lehetőségeidből, függetlenül attól, hogy a fentiekből mennyi adatott meg Számodra a születésedkor és mekkora hányadáért dolgoztál már meg kezdetektől.

A fentiekhez nem kell, hogy átlag feletti szépséged, erőnléted, anyagi helyzeted, vagy szerencséd legyen. Triviálisnak tűnő dolgokat soroltam fel, mégis sokan, sokszor felejtjük el értékelni a minket körülvevő csodákat. Ezek a mindennapi csodák mindenkinek megadatnak, mondhatni alanyi jogon járnak. Vedd észre őket, éld meg a pillanatot, légy hálás, hogy a részese lehetsz nap, nap után. Ha így teszel, teljesebb és boldogabb élet vár Rád.

Több motivációs és/vagy önfejlesztéssel foglalkozó tanulmány hívja fel a figyelmet a vizualizáció, illetve a vele kézenfogva járó hit teremtő erejére. (Ha már itt tartunk, fontosnak érzem megemlíteni a hála pozitív teremtő erejét is, amit szintén javasolt minél sűrűbben gyakorolni.) De mit is jelent ez pontosan? Azt, hogy ha részletesen elképzeljük szívünk vágyát, akkor ezáltal olyan rezgésszintre kerülünk, amivel hamarosan be is vonzzuk azt, ha nem tévesztjük szem elől a célt és teszünk a megvalósításáért.

Felmerül a kérdés, hogy meg tudjuk-e fogalmazni, el tudjuk-e részletesen képzelni mire is vágyunk valójában? A legtöbb ember csak odáig jut el, hogy megfogalmazza, mi nem jó az életében, mivel elégedetlen, minek kellett volna másként alakulnia. Azonban azt már csak a tudatosabban gondolják át - illetve jó esetben dolgoznak is azért - mitől is lennének valóban boldogok. Ha megfogalmaztuk a célt, jöhet a részletes gondolati kivitelezés és vizualizáció is egyben, majd pedig a tervek gyakorlati megvalósítása.

Engem – az elmúlt napok történéseinek nyilvánvaló hatására – a számomra ideális társ tulajdonságainak megfogalmazása, csokorba gyűjtése foglalkoztat, ami a vizualizáció felé vezető út első lépcsőfoka is egyben. Lássuk hát felsorolás jelleggel.

Őszinte, hűséges, érzelmileg és értelmileg is intelligens, nyílt, jóindulatú, van humora, pozitív, motiváló, (pro)aktív személyiség, ambiciózus, kedves, érzelmes, gyengéd, gondoskodó, figyelmes, szerető, szenvedélyes, felelősségteljes, néha spontán, igényes, rendszerető, határozott.

Aki szeret mosolyogni, szeret érinteni, szeret ölelni és csókolni, nem kerüli a szemkontaktust, akinek ’tiszta, élettel teli’ a szeme – hiszen a szem a lélek tükre, aki szereti gyűjteni a közös élményeket, aki tesz magáért és a kapcsolatáért, akivel lehet tervezni, akivel lehet beszélgetni, aki szeret sétálni, aki képes meglátni a mindennapi csodákat is, akire lehet számítani, akire lehet támaszkodni.

Persze a fentieket nem viszonzás nélkül vágyom, ezeket én magam is tudom és akarom is vállalni.

Na most jöhet akkor a várva várt vizualizáció, mert a lényegi részével meglennénk. Vagyis jöhetne, de a belső tulajdonságokkal, külső megalkotása nélkül elég nehéz volna vizualizálni.

A külső a kevésbé fontos része a dolognak, amiben annál kompromisszum készebb az ember (lánya), minél inkább klappolnak a vágyott belső tulajdonságok. Lássuk hát itt is a vágyakat.

Nálam magasabb – igazából minél magasabb, annál jobb :) -, inkább közepes vagy erős testalkat, tónusos – értem ez alatt, hogy az izmok bár nem kisportoltak, de nem kell nagyítóval keresni őket a párnácskák alatt -, férfias, igényes, rendezett, rövid hajú – ez esetemben kiemelten fontos, az okát nem tudnám különösebben megmagyarázni, de valahogy taszítanak a hosszúhajú férfiak. A példa kedvéért legyen rövid barna hajú, megborotvált, mélybarna szemű, látható szempillákkal, feltűrt inget, farmert, bőrcipőt és karórát viselő, 190 cm magas, 95 kg körüli, sexy mosolyú, 35 év körüli férfi.

Visszaolvasva a sorokat – bár egy-két apróbb részlet kidolgozása még hátra van, de – elég jól sikerül a gondolatban létrehozott álom férfim. Persze ez a vizualizációhoz szükséges, nem azt jelenti, hogy egy 176 cm magas, 80 kg-os szőke férfi ne lenne legalább ugyanennyire vonzó és még sorolhatnám a típusokat.

Szóval vizualizáció. A lényege az aprólékosság. Ahogy mondani szokás, az ’ördög a részletekben rejlik’, na ez pontosan igaz a vizualizáció esetében is. Nincs más dolgunk, mint elvonulni egy nyugodt helyre, befelé fordulni, és elképzelni vágyott dolgot, személyt, a lehető legrészletesebben, illetve elképzelni az érzést, hogy megkaptuk, megvalósítottuk, elértük, a társunk. Átélni az ezzel járó boldogságot. És ezt minél többször megismételni, hogy a rezgésszámunkat pozitív skálán és minél magasabban tartva beindítsuk a vonzás törvényét. Vagyis, hogy a hasonló hasonlót vonz és ugye amiről már el tudtuk képzelni, hogy elértük, azt el is tudjuk érni, illetve az agyunk sem emel több gátat az elérés útjába.

Ilyen egyszerű. Vagy mégsem? A pudink próbája az evés…

Manapság egyre divatosabb az interneten ismerkedni. Bárki azonban, akit eddig kérdeztem – köztük magam is – az ismerkedés szánalmas módjának tartja, mégis a „remény hal meg utoljára”, „legyünk nyitottak a világra és az új dolgokra”, „egy próbát megér”, „mit veszíthetek?”, „mégis hol máshol ismerkedhetnék?” és hasonló vezérkiáltásokkal végül a legtöbben nekivágunk különböző társkereső oldalak használatának, ki több, ki kevesebb sikerrel.

Jómagam 3 napig voltam regisztrált tagja egyszer egy hasonló oldalnak. Ahogy mondani szokták, „vagy jót, vagy semmit”, ezért én inkább nem írom le csekély 3 napos tapasztalataimat. Gondolkoztam azonban azon, hogy ha már készen állok rá, vajon újra megpróbálkozom-e az ismerkedésnek ezzel a személytelen, virtuális formájával. Meglátjuk, mit hoz az élet. Addig is, elkészítettem a képzeletbeli intrómat, amivel talán az eredendően kudarcra ítélt ismerkedéseknek elejét lehet venni a kereslet-kínálat virtuális (hús)piacterén. Így szól:

Az igazit keresem és nem kalandot. Kérlek, hogy ennek tudatában írj rám.

Társat keresek, akivel közösek a célok, egyfelé fejlődünk, érzelmes, képes szeretni és tud szeretve lenni. Aki szeret mosolyogni és mosolyt csalni más arcára. Szereti az élményeket gyűjteni.

Hiszek a lovagi erényekben, a tiszteletben, őszinteségben, hűségben, a felelősségvállalásban.

Hiszem, hogy az igazi kapcsolat szövetség is egyben, ahol a felek közösen dolgoznak magukért és egymásért, nem rátelepedve a másikra és elegendő énidőt biztosítva egymásnak.

Hiszek a tervezés és a beszélgetések fontosságában, mert bár sodródni is kényelmes az árral, mégis a tervezés az a plusz tudatosság, amivel kikerülhetjük a viharokat az élet tengerén és a kommunikációval kiegészülve önfeledten szelhetjük a hullámokat egy életen át.

Vannak ambícióim. Nem vagyok egy gyenge nő, nem is gyenge férfit keresek magam mellé. Hiszek a férfi és női szerepekben és hogy ezeket nem szabad felcserélni, mert az sok jóra nem vezet.

Köszönöm, ha elolvastad az intróm. :)