Bár nem teljesen saját kútfőből, de az elmúlt hetek idegőrlő önmarcangolása és egy rendkívül hasznos könyv hatására a következőkre jutottam – ami Neked, nekem, bárkinek hasznos lehet élete nehéz pillanataiban, amikor a félelem és az önmagunk által gerjesztett fájdalomspirál eluralkodik meggyötört elménk felett.

Nem kitörölni, vagy elfojtani kell a dolgokat, hanem megérteni, hogy mivel járultak hozzá az életünkhöz!

Nem marasztalom tovább a fájdalmat, ez az én döntésem.

Csalódtam, mert hittem valamit a kapcsolatunkról, ami nem volt valós. Többet, mint ami valójában volt. De ez nem a Te hibád. Megértem, hogy hoztál egy döntést, hiszen a Te életedben Te magad vagy a főszereplő, Neked pedig így volt jó. A döntésed Rólad szól, nem pedig rólam. Nem hibáztathatlak azért, mert nem azt szeretnéd, amit én. Szeretlek, így kénytelen vagyok elfogadni a döntésedet.

Az igazi az, aki azt érzi, amit Te. Sajnos nem mi voltunk egymásnak az igazi.

Az űrt - amit a közös élmények, közös szokások, közösen töltött idő, közös saját rituálék hagytak bennem - tudatosan próbálom az énidőm javára betölteni, átalaktani, mert újra jól akarom érezni magam a bőrömben, újra érezni akarom a reményt, a boldogságot. A boldogságot választom és teszek érte, mert csak rajtam múlik, mit hozok ki a helyzetből. A hozzáállásomon mindig változtathatok.

Nem akarom többé, hogy a szenvedés és önsajnálat éltessen.

A szerelemnek át kell alakulnia szépen lassan szeretetté, mert ha már nem közösek a célok, nem egy felé fejlődünk és tartunk, akkor már csak a múlt csodálatos és meghitt emlékeibe lehetek szerelmes. Újra nyitni akarok a világra, nyitni a minket körülvevő lehetőségekre, meglátni a napi csodákat, megélni a pillanat varázsát. Szeretnék kiteljesedni a jelenben, és kíváncsian, hittel, reménnyel telve tekinteni a jövőbe.

Hálásan köszönöm azt a rengeteg jót, ami kaptam és amit tanultam Tőled, Általad! Bár a kapcsolatunk jóval rövidebb ideig tartott, mint azt korábban reméltem, mégis szeretettel tekintek vissza mindarra, amit Veled megéltem. Minden emberrel okkal találkozunk, nekünk ennyi idő adatott, hogy útitársként navigáljuk egymást életünk kalandregényében. Talán már nincs mit tanulnunk egymástól. Több lettem a közös utazásunk alatt, Te voltál az egyik legszebb kapcsolatom.

Fájdalom, félelem, elhagyatottság. Ezek az érzések kavarognak bennem folyton, egymásnak adva a kilincset, békét nem hagyva megviselt, elfáradt, meggyötört lelkemnek. Várom az idő múlását, hogy jobb legyen, hogy múljon a fájdalom, miközben az óra másodpercmutatójának vontatott kattogását hallgatom.

De vajon mi hiányzik ennyire? Mert ha őszinte akarok lenni magammal, voltak árulkodó jelek, voltak baráti óvó tekintetek. Te hiányzol ennyire, vagy az az önmagam aki Melletted voltam? Te hiányzol, vagy a kapcsolat érzése, ez érzés, hogy nem vagyok egyedül, az érzés, hogy szeretve vagyok, az érzés, hogy szerethetek? Az első napokban biztos voltam benne, hogy Te hiányzol. Mára már őszintén nem tudom, bár ez nem is csoda, hiszen túlhajtottam agyam fogaskerekeit a sok sírás közbeni gondolkozással azon, hogy miért nem kellettem Neked, mit rontottam el. Ebbe bele lehet őrülni. Te hiányzol, vagy az ölelésed? Te magad, vagy a csókjaid és az érintésed? A társaságod, vagy hogy kísérőm voltál az élmények tengerén? A mosolyod, vagy hogy mosolyt csalok egy arcra? Hogy Melletted önmagam lehettem, vagy az érzés, hogy önmagam voltam? A Veled való beszélgetések hiányoznak, vagy csak a beszélgetések maguk? A Veled való sex, vagy csak az intimitás? Az arcod simogatása, vagy a simogatás maga? Hogy Te voltál mellettem, vagy hogy nem voltam egyedül a világban, hogy tartoztam valahova? A közös emlékek hiányoznak annyira, vagy csak a megélt pillanatok? Hiányzol-e? Egyfolytában, a nap minden órájában. De már nem tudom biztosan, hogy Te magad miatt hiányzol, vagy a díszek miatt, amikkel felaggattalak, feldíszítettelek, hogy a tökéletesség képében tetszelegj.

És vajon mi fáj ennyire? Hogy én nem voltam elég erős kimondani, hogy vége? Hogy homokba dugtam a fejem? Pedig ott voltak a jelek, a különbségek. Az eltérő célok, eltérő hozzáállás, felelősségvállalás, eltérő tettvágy és akarat, vagy épp annak hiánya. Az eszemmel tudom, hogy szívességet tettél nekem, mégsem tudom megérteni, hogy dobhattál el engem. Fáj, hogy mindenem Neked adtam, mégsem voltam elég Neked. Fáj, hogy én Téged akartalak, de Te nem akartál már engem. Fáj, hogy a biztonságból percek alatt a szakadékba taszítottál, fáj, hogy összetörted a szívem és vele a közös jövőnket, a mi közös világunk kristálypoharát. Gyászolom az emlékeink, mégsem tudlak még elengedni Téged, tudom, hogy így van ez jól, mégsem lel békét a szívem. Mindennek ellenére jobban megsebeztél, mint azt valaha gondoltam volna, padlót fogtam és még gyűjtöm az erőm, hogy felállhassak róla. Minden útitárstól tanulunk valamit életünkben, Tőled megtanultam a saját és a vágyott szeretetnyelvem. Köszönöm, hogy az életed része lehettem. Köszönöm, hogy ezidáig útitársam voltál, köszönöm mind a szépet és jót, és amit tanítottál. Vigyázz Magadra, Isten Veled! Köszönöm, hogy szerethettelek.

Adott egy kapcsolat, ami az elején barátságnak indult extrákkal, de a megegyező szeretetnyelv és az EQ – érzelmi intelligencia – hasonló szintje hamar érzelmes, szeretetteljes párkapcsolattá formált. Megszűntek a kezdeti különbségek, megszűnt a Te és én, és a helyét felváltotta a Mi. A mi jelenünk, amit megtöltöttünk szeretettel, gyengédséggel, érzelmekkel, érzékiséggel és közös élményekkel. Aztán ahogy ez a Mi érzés egyre erősödött, úgy a jövőtervezés is terítékre került szépen lassan. Ekkor azonban a kapcsolat elején jelen lévő különbségek sajnos elkezdtek a felszínre törni. Kezdetben csak, mint ér az erdő mélyén zivatar után, de aztán az ér patakká duzzadt, a patak pedig folyóvá. Gyorsan zajlott le a folyamat. Én még a közös jövőt láttam magam előtt, házat, gyereket, kettőnk soha el nem múló szövetségét, de a Te fejedben a folyó már a gát falát ostromolta, míg nem átszakadt a gát és Te már nem akartál beszélni, előtérbe lépett az egód, nem akartál esélyt adni, hogy együtt helyrehozzuk, esélyt az időnek és kettőnk közös erőfeszítésének a jövőnk érdekében. Neked a komfortzónán kívüli ismeretlen világ annyira sötétnek és félelmetesnek bizonyult, hogy inkább sarkon fordultál a határán, kiléptél a szövetségből és visszamentél az ismert, langyos lápba, ami nem igényel a komfortosnál több erőfeszítést és a megszokottnál több felelősségvállalást. Elhagytál. Elhagytál, csak hogy ne kelljen jobban igyekezned, mert az igyekezeted kevés volt. Az igyekezeted az, ami nem volt elég. Én pedig nem voltam elég fontos Neked. Szerettél-e? A magad módján biztosan. Mégis eldobtál, mint egy menthetetlen, garancia időn túli robotgépet

Elhagytál. Mintha egy részem halna meg és nincs más hátra, mint meggyászolni mindent, ami szép volt, mindent, ami fontos, minden tervet a jövőről, mindent, ami Mi voltunk. Mert már csak én vagyok. Én és az új élet, amit meg kell tanulnom újra élni, élvezni, alakítani. Fel kell álljak, fel kell ébredjek, mert az eddigi életem vége egy szép új kezdet is egyben. Ki kell tárjam a szárnyaimat, előre kell nézzek, felfelé az égre, mert vigyáznak rám és szeretnek engem. Szeret a Földanya, az Angyalok, az Isten, ki hogyan nevezi azt a felettes erőt, ami segít egyengeti a sorsunkat. Szeretnek és mellettem állnak a már velem nem élő szeretteim is. A világ erői értem is munkálkodnak, csak el kell hinnem, hogy nem vagyok egyedül és a sorsom az én kezemben van, én vagy a felelős azért, hogy mit hozok ki a helyzetekből. A fájdalom is egy hasznos érzés, ha nem a leghasznosabb. Arra hívja fel a figyelmet, hogy változnod kell. Nekem, a hozzáállásomnak, a rezgéseimnek. Változás nélkül nincs győzelem. Légy hát erős, éld meg a gyászt és menj tovább előre. Változás, fejlődés, lehetőség. A sorsod kovácsa Te magad vagy!

Elveszítettelek. Elveszítettem magam, azt az önmagam, aki Melletted, aki Benned voltam. Hogyan folytathatnám ezután? Megszakad a szívem, mikor újra játszom lehunyt szemem vásznán életünk meghitt pillanatainak filmjét. Hiányzol, űr tátong a lelkemben. Társ voltál, szerelem, barát, szövetséges. Szövetséges egy kemény, rideg világban, melegséget, biztonságot és fényt hozva a mindennapokba. Terveztük a jövőt, éltük a mindennapokat, szeretettel öleltük magunkhoz egymást. Hazaértünk. Most mégis minden szertefoszlott. Nem kellek már Neked. Bizonytalan vagyok, hogy kellettem-e igazán valaha, vagy csak sodródtál az eseményekkel, amik kényelmesek voltak a Számodra, élvezted a jó pillanatokat, de amint elgyengültem, rossz döntést hoztam, vagy a segítségedet kértem, hátat fordítottál nekem. Szerelem volt ez, vagy csak egy kiszínezett szeretetteljes kapcsolat? Őszintén nem tudom. Többször végigpörgettem magamban az utolsó hetek történéseit, kerestem, hogy mit ronthattam el, mit kellett volna másképp csinálni. Nem mintha ez számítana már bármit is. De ilyen vagyok. Önreflektív ember, aki próbál minden nappal egy kicsit jobb ember lenni, mint aki tegnap volt. Szerettelek, óvtalak, igyekeztem mindenben a kedvedre tenni. Megnyíltam Elötted, mindent megmutattam és Neked adtam magamból. Aki vagyok, amim van, megosztottam Veled a terveimet, az álmaimat. Utóbbi miatt ijedhettél meg, hogy túl nagy elvárásaim vannak az életben a Tieidhez képest. Mégsem értem, hogy ez miért vezetett oda, hogy ellöktél Magadtól és hátat fordítottál nekem. Ha szeretünk valakit, akkor megbeszéljük a dolgokat, együtt tervezünk és teszünk a közös célokért, mindketten, mert egy szövetség erről is szól. A közös felelősségvállalásról. Azt hiszem, ez az, amit nem akartál. Felelősséget vállalni a kapcsolatunkban, a kapcsolatunkért. Mégsem szerettél eléggé?

Elengedlek. Elengedem mind azt a sok jót, ami kaptam Tőled, elengedem azt az embert, aki Melletted voltam. Nincs már Mi, csak Te van és én vagyok. ’A szeretet és szerelem sokszor nem elegendő a teljes boldogsághoz.’ Sokszor hallottam ezt korábban, de sosem értettem igazán, mit is jelenthet ez valójában. Kemény leckéken keresztül tanít minket az élet, megértettem hát. Ha mások a célok, mások a prioritások, más a kapcsolatért vállalt felelősség mértéke, akkor a kapcsolat féltett, óvott virágának földjében apró kártevőket nevelgetünk, akik a föld alatt növekednek és amikor nem számítasz rájuk, kidugják fejüket a sötétségből és elkezdik emészteni a virágot. Lassan, a szárától a levelein át a szirmokig, míg el nem jön a fájdalmas felismerés: pusztán a szerelem nem elegendő a boldogsághoz. Fájdalmas, rideg, utálatos felismerés ez.

A cím több szempontból is találó. Egyrészt mert a délután épp Hozleiter Fanny – Te döntesz című könyvével múlattam az időt és próbáltam gyógyítani betegnek nem mondható, de mégis feldúlt lelkemet. Más részről pedig mert a bánkódásom oka egy elfecséreltnek vélt szabadnap utáni aggódalom, vagyis az az önvalómat mozgató belső félelem, amit az elvesztegetett lehetőségek miatt mardos belülről. Különböző személyiségtipológiák – pl. a rám rendkívül nagy hatást gyakorolt Enneagram is – az embereket fő, mozgató és őket, tetteiket maghatározó belső félelmeik alapján kategorizálja be. Engem néhány évvel ezelőttig a függetlenség utáni vágy, a függés iránti félelem határozott meg. Ékes példája voltam annak a magasan maximalista éltanuló, élmunkásnak, aki, mint egy igavonó ló felszántja egymaga az egész százholdas pagonyt, csakhogy megmutassa elsősorban magának, másodsorban a világnak, hogy nincs nála erősebb, önállóbb, teherbíróbb a föld kerekén. A mindennapi küzdelem, ami a saját korlátaim ledöntésére irányult, eredményesnek bizonyult a munka világában. Jöttek az előléptetések, a fizetésemelések, az első autó, majd pár év múlva az első saját lakás – az én kis ékszerdobozom -, vezetői pozíció. Persze az eszeveszett bizonyítási vágy, a fene nagy függetlenség fizikai tünetek formájában ki-ki bukott. Megérte? Felesleges ezen filozofálni, mindenki ott tart, ahol tartania kell, és mindenki olyan próbatételeken, megpróbáltatásokon megy keresztül, amire szüksége van ahhoz, hogy azzá váljon, aki.

Az élet nagy tanító, a legnagyobb. Hajtottam életem mókuskerekét, egyre gyorsabban, magam mögött hagyva a határokat. Addig a napig. Aztán megváltozott a világ, megváltoztak a prioritások. Láttam elmúlni az életet, kezemben tartva a párom élettelen kezét, hallgatva utolsó levegővételeit, látva szemében a fájdalmat. Fájdalmat az elszalasztott pillanatok és félelmet az ismeretlen miatt. Láttam az utolsó legördülő könnycseppeket, hallottam az utolsó szívdobbanást, hallottam, hogy az utolsó levegővétellel a lelke elhagyja az addigra meggyötört, lesoványodott, élettelen kis testet, ami egykoron – nem is olyan régen – még erőtől és élettől duzzadt. Hálás vagyok, hogy része lehettem az életének, hogy segíthettem és elkísérhettem élete végső lépéseiben. Nagyon sokat kivett belőlem, hogy útitársa voltam, de rengeteget tanultam is ezalatt az idő alatt. Próbálom úgy élni az életem, hogy a saját valóm egy apró fokkal jobb verziója legyek minden nappal. Ne gondolj nagy dolgokra, elég, ha minden nappal egy aprósággal több leszel, lényeg, hogy ez célul tűzd ki és tegyél érte.

Mára megváltozott a fő mozgató rugóm. Többé már nem az önállóság utáni őrült vágy hajt, sokkal inkább az elvesztegetett lehetőség miatti félelem! Vagy sokkal inkább rettegés. Sokszor elfog a rettegés, hogy elmegy mellettem az élet. Mégis sokszor másokra várok, mert azt gondolom társ kell az önmegvalósításhoz. Miért? Ezen még dolgoznom kell. :) A lényeg, ami miatt ezt a pár sort virtuális papírra vetettem: Ne gyárts kifogást, ne kösd egy vágyott dolog megvalósulását egy másik beteljesüléséhez. Élj ma, most, itt. Mert a holnap egy törékeny kis virág, ami nem tudhatjuk előre meddig virágzik és tisztel meg minket édes illatával.

Mindenkinek vannak élete során olyan pillanatok, amik azért hivatottak, hogy ráébresszenek valamire, elindítsanak bennünk egy gondolatot, ami változásra sarkall minket. Ezek a pillanatok lehetnek egészen parányiak, jelentéktelennek tűnőek, mégis, ha kellő nyitottsággal és érdeklődéssel fordulunk feléjük életre szóló bölcsességekkel gazdagíthatnak bennünket.

Hajlamosak vagyunk azonban tudomást sem venni ezekről a pillanatokról. Vagy azért, mert épp egy nehéz, fáradtságos napon vagyunk túl, vagy mert már megkeményítettük a lelkünket és nem tudunk nyitni saját belső valónk felé, így felismerni sem véljük, ha az kommunikálni akar velünk. Pedig mind a test, mind pedig a lélek sokkal jobban tudja mire van szükségünk, mint az agyunk. Mi mégis szívesebben követjük ezt a racionális, tiszta logika mentén működő diktátort. Rövidtávon egyszerűbb követni, mert letisztult, kockázat mentes, nem rejteget bizonytalanságot, és mások is így tesznek, így méltán érezzük, hogy a mi utunk is ez, vagyis boldogan beállunk a sorba. Talán van is, akit ez maximálisan kielégít, de mi van azokkal, akik a szívük mélyén érzik, hogy a racionális világ mögött valami sokkal színesebb, sokkal izgalmasabb, sokkal boldogabb létezés várja őket, ami nem más, mint az önmegvalósítás. És önmegvalósítás alatt nem azt értem, hogy anyagi javakkal vesszük magunkat körül, mert csak az hozhat kellő biztonságot és boldogságot az életünkbe. Nem a kacsalábon forgó medencés palotát, vagy öthengeres 6 ménessel felérő luxusautót, nyaralásokat évente többször a világ különböző türkizvizű magánstrandjain, bár kétségkívül ezek is hozzásegítenek a rövidtávú boldogság eléréséhez. Sokkal inkább arra a boldogságra gondolok, amikor valaki úgy érzi, hazajött, megérkezett, jó helyen van, teste, lelke és szelleme egyensúlyban dolgozik az élete boldogabbá tételén, szeretet, harmónia veszi körül, a bizonytalanság hamuvá lett, mit az örök feledés homályába fújt egy meleg tavaszi fuvallat, hálás a létezésért és nyílt szeretettel éli meg a napokat egymás után.
Hiszem, hogy ezt a boldogságot minden ember megtapasztalja életében. A szerencsésebbek korábban, a kevésbé szerencsések életük alkonyán, mikor lepereg elöttük életük filmje és értelmet nyer a létezés. Talán utóbbi a jellemzőbb, és ez szívbe markolóan szomorú, mindamellett elgondolkodtató. Miért nem jutunk el mindannyian a felismerésre korábban, arra a felismerésre, ami elhozza az önmegvalósítással, egyensúllyal együtt járó hőn áhított boldogságot? Azért, mert eljutni ide, egy piszkosul nehéz, munkás, fájdalmas út vége, amire sokan rá se lépünk, sokunk pedig az út egy részén feladja és visszamegy a világ által elvárt langyos iszapban toporogni, mert az rövid távon kényelmesebb, biztonságosabb és némi meleget is ad.

Pedig, ha kicsit kitekintünk a mókuskerékből, ha felemeljük a napellenzőt, amit kicsi korunktól kezdve gondosan építettek a szemünk köré, majd felnőttként törékeny kismadárként óvva mi is tovább vigyáztuk és neveltük, hogy cseperedjen tovább, rájönnénk, hogy az élet tényleg túl rövid ahhoz, hogy rosszul érezzük magunkat a bőrünkben. És nincs is annál szomorúbb dolog, mint hogy erre a felismerésre túl későn ébredünk rá, VAGY bár ráébredünk, de nem kezdünk el vele dolgozni, nem indulunk el saját önmegvalósításunk rögös, sokszor félelmetes útján. Nem mondom, hogy könnyű lesz, nekem sem az, pedig az útnak még csak az elején járok, de kívánom, hogy minél többetek vegye észre a sorsfordító jeleket, melyeket a saját lelketek küld és lépjetek rá a változás útjára, hogy minél kevesebb dolgot kelljen megbánnotok, amikor legördül a függöny az előadás végén.

Alapjába véve minden ember változik élete során, az örök változás a létezésünk velejárója. Jó esetben a változás fejlődést is hoz magával, kevésbé jó esetben az ember csak idomul az aktuális életkorában bekövetkező történésekhez. Tudva lévén a szebbik nem az érzelmesebb általánosságban, ezért a nőknél – nevezzük őket Éváknak - a változás, ahogy az önismereti út keresése is, még nagyobb hangsúlyt kap, mint az erőtől duzzadó - stílusosan - Ádámoknál. Mivel csak a változás, ami örök, ezért nem szeretnék most mások nevében beszélni, mint a 30as, ízig-vérig nőkében, akik közé jómagam is tartozom. Ízig-vérig alatt nem azt értem, hogy állandóan tűsarkúban járok, kidobom, amit ki lehet a kirakatba, smink és műszempilla nélkül pedig ki sem teszem a kellően feszülős farmerba bújtatott virgácsaimat a házból. Sokkal inkább azok közé a nők közé tartozom, akiknek kemény munkával sikerült 30on túl egzisztenciát kialakítani, pénzügyileg stabilan állnak a lábukon, megvan mindenük, amire szükségük van, formás a testük, helyes az arcuk, okosak, még humoruk is akad, vagyis távolról a főnyeremény hatását keltik.

Na, ha ez a nő, Éva éppen még szabad is és épp nem keres tartós kapcsolatot, csak sodródik az árral, rácsodálkozva az őt körülvevő világra és nyitott a felmerülő lehetőségekre, akkor az Ádámoknak bizony fel kell kötniük azt a bizonyos nadrágot. Évának sincs könnyű dolga, hiszen sok férfi kerüli az erős nőket, de nézzük a teremtés koronáinak azon részét, akik nem riadnak vissza egy határozott, önálló nőtől. Nézzük meg mi jár Ádámunk fejében, mikor Évával keresztezik egymás útját. Tetszik neki a látvány, ami rögtön elindítja buja fantáziája fülledj erdejében azt a bizonyos vezérhangyát, ami arról gondoskodik, hogy a vér Ádám agyából egycsapásra masírozni kezdjen délebbi testtájak felé. Ezek eddig tisztán szexuális vágyak. Aztán amikor Ádám kicsit jobban megismeri Évát, elkezdi érdekelni a nő személyisége is. Mielőtt félre értené az olvasó, nem egy romantikus szerelmi románc van kibontakozóban, csupán egy érett, felnőtt kapcsolat bontogatja lehetőségének szárnyait. Miután Ádám látja, hogy Éva izgalmas, okos, vicces, már nem csak a húst látja benne és ettől csak vonzóbb lesz a szemében, ettől csak még inkább meg akarja őt hódítani centiről-centire, ahogy Colombus felfedezte az ismeretlen Amerikát. Tudja, hogy a hódítás minden egyes percét élvezni fogja, elejétől a végéig, és erre Éva teste és személye a garancia. Nézzük mi játszódik le Évában. Ádám közeledésének ad egy esélyt, hiszen nyitott a világra, az új kapcsolatokra. Amint Ádám érdeklődése Évánk testi adottságai mellett a gondolatai és érzelmei iránt is felébred, Éva lelkesedése, érdeklődése és libidója is egyenesen arányosan növekszik. Ez két nagyon fontos, alapigazságot vet fel. Az egyik, hogy egy érett, szenvedélyes szeretői kapcsolathoz – legyen az egyetlen alkalom, vagy alkalmi légyottok sorozata – elengedhetetlen az érzelmi intelligencia, az EQ megfelelően magas, de legalább hasonló szintje Ádámnál és Évánál. A másik fontos igazság, hogy Éva vágyakozása annál gyorsabban és meredekebben tör a magasba, minél inkább látja, hogy Ádám rajong érte, vagyis ez egy öngerjesztő folyamat. Ádámunk annál lelkesebben hódít, minél inkább látja a fogadókészséget Éván és minél jobban érzi magát a nő társaságában. Éva minél nagyobb érzelmi biztonságban érzi magát Ádám mellett, annál önfeledtebb és odaadóbb lesz, ha szexuális együttlétre kerül a sor. Ádám a hódító, míg Éva a győzelmi trófea képében tetszeleg, de mindketten nagyon élvezik a játékot. Nagyon leegyszerűsítve a kémia két fontos alappillére a hasonló – lehetőleg minél magasabb EQ, illetve a férfi mindenre kiterjedő megismerési és hódítási vágya. Ezek elengedhetetlenek a – minőségi – folytatáshoz. Ezek mellett persze még féltucat dolog vonzza Évát a férfiakban, de pánikra semmi ok, Ádámnak nem kell mindannyi tulajdonságot a magáénak tudni ahhoz, hogy megkapja Évát. Ilyen tulajdonságot még a tisztelettudás vagy nevezzük jólneveltségnek, a humor, a magabiztosság – egy kellően magabiztos pasi borzasztóan vonzó tud lenni, illetve az sem árt, ha a férfi tudja, hogy kell megérinteni egy nőt -, a szexi, kacér mosoly, na meg a belső tulajdonságok mellet egy kellően feszes, valamennyire legalább izmos férfi test, amin Évánk szívesen legelteti a tekintetét. Visszaolvasva a felsorolást, nem irigylem a férfiakat sem :). Évánk készen áll arra, hogy elcsábítsák, és ezt szívesen hagyja is Ádámnak.

Na most, ha a fentiek tekintetében találkozik a kereslet és kínlat, akkor a mi Ádámunk és Évánk készen áll egy szenvedélyes, lélegzet elállító, fantáziát maga mögé utasító estére. De mi a teendő, ha megismételnék a történteket, és egy felnőtt, szeretői kapcsolatba kezdenének, ha megállapodni most épp egyikőjük sem, vagy legalább az egyikőjük nem akar? Ez már keményebb dió, de érdemes vele megpróbálkozni, ha már a kémia ennyire klappol. Mire van szükség hozzá? Arra a bizonyos EQ-ra mindenképpen, őszinteségre – a kamu ellehetetleníti a kapcsolatokat általánosságban is, de ez a szeretői viszonyra halmozottan igaz -, valamennyi diszkrécióra, tiszteletre – amivel megőrizzük a másik ismert és megismert korlátait és nem csak használjuk, de szolgálni is akarjuk őt. Igazi adok-kapok. Nem tűnik bonyolultnak a cserébe elnyerhető élvezetért, nem igaz? Szóval hajrá Ádámok és Évák, találjatok egymásra és élvezzétek az életet, annak minden rezdülését, ahányszor csak megadatik.

Húsvétkor írom ezeket a sorokat, egy húsvétkor, mikor a levegő a nyár forróságát idézi idejekorán, egy mennydörgős nyári zápor pedig friss illatot és párát hozva zúdul le a Balaton partján. Nézem a tájat, élvezem az illatokat, figyelem ahogy a kék magyar tenger szürkére vált, de a levegő még meleg. A színek, a kontrasztok megváltoznak, vadkacsák húznak el a horizonton. A levegőben hol virágillat, hol pedig az aszfalt vizes illata váltakozik. A túlpart egyre halványabban látszik, csak a körvonalak kivehetőek. A viharjelzők mind gyorsabban pislákolnak, azt üzenve, hogy a vízen most nem tartózkodhat senki emberfia. Villámok cikáznak keresztül a szürke égbolton és bevilágítják azt. Úgy érzem ezek a fantasztikus „lények” egy a Föld bolygónál nagyobb térben születtek, látogatóban vannak itt csupán, és ahogy jöttek, úgy hamarosan tovább utaznak, csak előtte megmutatják páratlan szépségüket és nagyságukat nekünk. Élveztem a pillanatot, hogy részese lehetek.

Élvezem, majd végigfut az agyamon, hogy e szépség ellenére milyen furcsa világban élünk éppen, kicsavarodott, feje tetejére állt, feszült, belső félelem és sokszor gerjesztett pánik által körbe lengett világban, ahol egy láthatatlan ellenség elől az otthona bezártságába menekül a világ. Félünk, hogy velünk vagy szeretteinkkel baj történik, hogy a láthatatlan, semmiből előtörő kérlelhetetlen hadvezér egy kardcsapásra elveszi mindazt, amit eddig úgy éreztük alanyi jogon jár. A szeretteinket és a szabadságunkat. Egy csapásra újra fény derül rá, hogy bár több éves kemény munkánk – kinek-kinek mennyi – van abban a gondosan felépített képben, amin fontosak vagyunk, már-már nélkülözhetetlenek az életünk minden területén - úgy a munkában, mint a családunkban –, mégis ez a kép egy ecsetvonásra megfakulhat, elázhat, vagy a feledés homályába veszhet. A sorrend szándékos, mert manapság a munka világa valahogy felülkerekedik a család világán. Elfelejtettük a prioritásokat. Elfelejtettük mi fontos, és mi szükségszerű. Mi az elég és mi a felesleges. Kemény erőfeszítések árán kialakítunk egy számunkra komfortos és biztonságos világot, ami körülöttünk és a szükségleteink körül forog. Persze az ember társas lény, ezért ezt a világot megosztjuk néhány számunkra fontos és érdekes emberrel. Ők is alakítanak egy kicsit a világunkon, hogy nekik is otthonos legyen, majd pedig élünk a kialakított szabályaink szerint és azt gondoljuk, hogy a mi kis világunkban mi vagyunk az Úr, és ha fenntartjuk a békét, a harmóniát, akkor sérthetetlenek vagyunk. A miénk mellett még sok millió kis világ létezik, amit hozzánk hasonló embertársaink alakítottak ki, és ezek a kis világok egy saját ökoszisztémaként alkotják meg azt a helyet, amit a 21. századbeli Föld bolygónak ismerünk. Ez a hely is telis-tele van veszélyekkel, de szerencsére a látható veszélyek nagy részét elkerülhetjük, a láthatatlan veszélyek ellen pedig vagy tudatos megelőzéssel készülünk, vagy tudatosan nem veszünk róluk tudomást, elvégre amiről nem tudunk, az ugye nem is fáj. Ebbe a világba érkezett most egy új, erősebb, globális láthatatlan ellenség, és borította feje tetejére az ökoszisztémáinkat, felhívva rá a figyelmet, hogy egy közös világ van, amiben nem kiskirályok vagyunk, de még csak nem is főurak, csupán aprócska porszemek egy végtelen sivatagban. Sok szörnyűséget látott már a mi bolygónk, és az őseink, ez a láthatatlan ellenség sem fog legyőzni mindnyájunkat, mégis sok veszteni valónk van. Egészen mostanáig talán nem is tudtuk, hogy mennyi, mert a saját világunk létrehozása, majd gondos irányítása annyira lefoglalta az energiáinkat, hogy megfeledkeztünk a valódi értékeinkről, amelyeket őrizni, félteni, ápolni kell, amik múlandók és amikben sokkal több örömünket lelhetjük, ha kellő érzelmi intelligenciával fordulunk feléjük, mint bármilyen másik létrehozott vagy éppen vásárolt jószágban. Minden csatának megvan a maga tanítása. Áldozatokkal, lemondással, félelemmel és fájdalommal jár, de mindig tanít is valamit. Megtanít magunkba nézni, megtanít megkülönböztetni a lényegit a kevésbé lényegestől. Megtanít meglátni a mindennapi csodákat, észre venni, hogy az élet ajándék, hogy kiváltságosok vagyunk azért, hogy élhetünk, hogy szerethetünk, ölelhetünk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy láthatjuk a napfelkeltét, ahogy a vörös narancsra vált, majd az ég kékje veszi át az uralmat, hogy hallhatjuk a madarak csiripelését vagy a tenger morajlását, hogy érezhetjük a hűvös tavaszi szellőt, ahogy a nap sugaraitól felmelegedett arcunkat simítja, miközben virágok illatát hordja szét a levegőben. Megtanít értékelni azt, amit korábban természetesnek hittünk, megtanít vágyakozni minket a második esélyt, esélyt arra, hogy az eddig is rendelkezésünkre álló lehetőségeinket még jobban kihasználva teljesebb életet élhessünk, már ma, most, itt és főként, ha a láthatatlan ellenség itt hagy bennünket. Már csak azt kívánom, hogy ez a felismerés ne a tiszavirágok sorsára jusson, hogy megéljük a mélyet, a csúcsot, majd ahogy jött a felismerés úgy a feledés homályába vesszen, mire telik nap-nap után, s a körforgás visszatér.

Mire ezekhez a sorokhoz érek, a vihar lecsendesült, elhalkult, elfogyott. A Balaton vize újra békés, kezdi visszanyerni kék színét a szürkéből, az ég tisztul, a levegő lehűlt. Szeretem a vihart, mert ez is az élet velejárója. Szükséges az újjászületéshez és a folytatáshoz, a változás szele idézi elő és mindig új lehetőségekkel kecsegtet.