Mindenkinek vannak élete során olyan pillanatok, amik azért hivatottak, hogy ráébresszenek valamire, elindítsanak bennünk egy gondolatot, ami változásra sarkall minket. Ezek a pillanatok lehetnek egészen parányiak, jelentéktelennek tűnőek, mégis, ha kellő nyitottsággal és érdeklődéssel fordulunk feléjük életre szóló bölcsességekkel gazdagíthatnak bennünket.
Hajlamosak vagyunk azonban tudomást sem venni ezekről a pillanatokról. Vagy azért, mert épp egy nehéz, fáradtságos napon vagyunk túl, vagy mert már megkeményítettük a lelkünket és nem tudunk nyitni saját belső valónk felé, így felismerni sem véljük, ha az kommunikálni akar velünk. Pedig mind a test, mind pedig a lélek sokkal jobban tudja mire van szükségünk, mint az agyunk. Mi mégis szívesebben követjük ezt a racionális, tiszta logika mentén működő diktátort. Rövidtávon egyszerűbb követni, mert letisztult, kockázat mentes, nem rejteget bizonytalanságot, és mások is így tesznek, így méltán érezzük, hogy a mi utunk is ez, vagyis boldogan beállunk a sorba. Talán van is, akit ez maximálisan kielégít, de mi van azokkal, akik a szívük mélyén érzik, hogy a racionális világ mögött valami sokkal színesebb, sokkal izgalmasabb, sokkal boldogabb létezés várja őket, ami nem más, mint az önmegvalósítás. És önmegvalósítás alatt nem azt értem, hogy anyagi javakkal vesszük magunkat körül, mert csak az hozhat kellő biztonságot és boldogságot az életünkbe. Nem a kacsalábon forgó medencés palotát, vagy öthengeres 6 ménessel felérő luxusautót, nyaralásokat évente többször a világ különböző türkizvizű magánstrandjain, bár kétségkívül ezek is hozzásegítenek a rövidtávú boldogság eléréséhez. Sokkal inkább arra a boldogságra gondolok, amikor valaki úgy érzi, hazajött, megérkezett, jó helyen van, teste, lelke és szelleme egyensúlyban dolgozik az élete boldogabbá tételén, szeretet, harmónia veszi körül, a bizonytalanság hamuvá lett, mit az örök feledés homályába fújt egy meleg tavaszi fuvallat, hálás a létezésért és nyílt szeretettel éli meg a napokat egymás után.
Hiszem, hogy ezt a boldogságot minden ember megtapasztalja életében. A szerencsésebbek korábban, a kevésbé szerencsések életük alkonyán, mikor lepereg elöttük életük filmje és értelmet nyer a létezés. Talán utóbbi a jellemzőbb, és ez szívbe markolóan szomorú, mindamellett elgondolkodtató. Miért nem jutunk el mindannyian a felismerésre korábban, arra a felismerésre, ami elhozza az önmegvalósítással, egyensúllyal együtt járó hőn áhított boldogságot? Azért, mert eljutni ide, egy piszkosul nehéz, munkás, fájdalmas út vége, amire sokan rá se lépünk, sokunk pedig az út egy részén feladja és visszamegy a világ által elvárt langyos iszapban toporogni, mert az rövid távon kényelmesebb, biztonságosabb és némi meleget is ad.
Pedig, ha kicsit kitekintünk a mókuskerékből, ha felemeljük a napellenzőt, amit kicsi korunktól kezdve gondosan építettek a szemünk köré, majd felnőttként törékeny kismadárként óvva mi is tovább vigyáztuk és neveltük, hogy cseperedjen tovább, rájönnénk, hogy az élet tényleg túl rövid ahhoz, hogy rosszul érezzük magunkat a bőrünkben. És nincs is annál szomorúbb dolog, mint hogy erre a felismerésre túl későn ébredünk rá, VAGY bár ráébredünk, de nem kezdünk el vele dolgozni, nem indulunk el saját önmegvalósításunk rögös, sokszor félelmetes útján. Nem mondom, hogy könnyű lesz, nekem sem az, pedig az útnak még csak az elején járok, de kívánom, hogy minél többetek vegye észre a sorsfordító jeleket, melyeket a saját lelketek küld és lépjetek rá a változás útjára, hogy minél kevesebb dolgot kelljen megbánnotok, amikor legördül a függöny az előadás végén.
