A cím több szempontból is találó. Egyrészt mert a délután épp Hozleiter Fanny – Te döntesz című könyvével múlattam az időt és próbáltam gyógyítani betegnek nem mondható, de mégis feldúlt lelkemet. Más részről pedig mert a bánkódásom oka egy elfecséreltnek vélt szabadnap utáni aggódalom, vagyis az az önvalómat mozgató belső félelem, amit az elvesztegetett lehetőségek miatt mardos belülről. Különböző személyiségtipológiák – pl. a rám rendkívül nagy hatást gyakorolt Enneagram is – az embereket fő, mozgató és őket, tetteiket maghatározó belső félelmeik alapján kategorizálja be. Engem néhány évvel ezelőttig a függetlenség utáni vágy, a függés iránti félelem határozott meg. Ékes példája voltam annak a magasan maximalista éltanuló, élmunkásnak, aki, mint egy igavonó ló felszántja egymaga az egész százholdas pagonyt, csakhogy megmutassa elsősorban magának, másodsorban a világnak, hogy nincs nála erősebb, önállóbb, teherbíróbb a föld kerekén. A mindennapi küzdelem, ami a saját korlátaim ledöntésére irányult, eredményesnek bizonyult a munka világában. Jöttek az előléptetések, a fizetésemelések, az első autó, majd pár év múlva az első saját lakás – az én kis ékszerdobozom -, vezetői pozíció. Persze az eszeveszett bizonyítási vágy, a fene nagy függetlenség fizikai tünetek formájában ki-ki bukott. Megérte? Felesleges ezen filozofálni, mindenki ott tart, ahol tartania kell, és mindenki olyan próbatételeken, megpróbáltatásokon megy keresztül, amire szüksége van ahhoz, hogy azzá váljon, aki.
Az élet nagy tanító, a legnagyobb. Hajtottam életem mókuskerekét, egyre gyorsabban, magam mögött hagyva a határokat. Addig a napig. Aztán megváltozott a világ, megváltoztak a prioritások. Láttam elmúlni az életet, kezemben tartva a párom élettelen kezét, hallgatva utolsó levegővételeit, látva szemében a fájdalmat. Fájdalmat az elszalasztott pillanatok és félelmet az ismeretlen miatt. Láttam az utolsó legördülő könnycseppeket, hallottam az utolsó szívdobbanást, hallottam, hogy az utolsó levegővétellel a lelke elhagyja az addigra meggyötört, lesoványodott, élettelen kis testet, ami egykoron – nem is olyan régen – még erőtől és élettől duzzadt. Hálás vagyok, hogy része lehettem az életének, hogy segíthettem és elkísérhettem élete végső lépéseiben. Nagyon sokat kivett belőlem, hogy útitársa voltam, de rengeteget tanultam is ezalatt az idő alatt. Próbálom úgy élni az életem, hogy a saját valóm egy apró fokkal jobb verziója legyek minden nappal. Ne gondolj nagy dolgokra, elég, ha minden nappal egy aprósággal több leszel, lényeg, hogy ez célul tűzd ki és tegyél érte.
Mára megváltozott a fő mozgató rugóm. Többé már nem az önállóság utáni őrült vágy hajt, sokkal inkább az elvesztegetett lehetőség miatti félelem! Vagy sokkal inkább rettegés. Sokszor elfog a rettegés, hogy elmegy mellettem az élet. Mégis sokszor másokra várok, mert azt gondolom társ kell az önmegvalósításhoz. Miért? Ezen még dolgoznom kell. :) A lényeg, ami miatt ezt a pár sort virtuális papírra vetettem: Ne gyárts kifogást, ne kösd egy vágyott dolog megvalósulását egy másik beteljesüléséhez. Élj ma, most, itt. Mert a holnap egy törékeny kis virág, ami nem tudhatjuk előre meddig virágzik és tisztel meg minket édes illatával.
